bamakóma - kabarészeg kiadás

Elérkeztünk az utolsó előtti szakaszhoz is, de nem akármilyen előzményekkel! Furcsa is volt, mert mára csak 72 km volt a táv, végig autópályán, vagy azzal egyenértékű úton. Aggódtunk is, hogy nem lesz semmi izgalom, nem lett igazunk. A helyi szervezők tényleg kitettek magukért, SIM kártya, egy ingyen étkezés és a lajtos kocsiból való zuhanyzási lehetőséget legutóbb ki is felejtettem, pedig életmentő volt. Mint ahogy a minket kísérő orvosi csapat is az volt. Két külföldi Bamakos hozzájutott valamilyen helyi kábítószerhez, nem lett jó vége. Dupla infúzió, melegen tartó fólia, de még ezek után is eléggé ki voltak ütve, a pontos utóéletet egyelőre nem is tudjuk, remélem jobban vanna már. Történtek ennél durvább dolgok is. Ahogy sötétedett, úgy lettek a helyiek egy pofátlanabbak és erőszakosabbak. Először csak próbáltak ránk tukmálni minden féle földi jót, aztán jött a kéregetés, utána meg a lookodás. Rengeteg dolog cserélt gazdát konszenzus nélkül; adománynak szánt laptop, telefon, útlevél

Elérkeztünk a dobogóhoz, az utolsó három szakasz következik. Reggel még fürödtünk egyet a vízesésben, és körbejártuk a környéket világosban is. Megérte. Ma ismét egy 300 km-es szakasz várt ránk, így sok jóra nem számítottunk a korábbi napok tapasztalata alapján. Ráadásul, át kellett jutni Sierra Leonéba is. Sajnos, az előzetes várakozásoknak megfelelően indult az út; zötykölődés, kátyúzás, várakozás, kerülgetés. Aztán 20-30 km után egyszer csak megérkezett a jó út és kis megszakításoktól eltekintve, maradt is. Sierra Leonéban például csak jó úttal találkoztunk. De addig még át kellett jutnunk a határon is. Az előzetes információk alapján ez nem kellett volna, hogy gondot okozzon. Ez valóban így volt, és 30 perc sorban állás és várakozás után már a célországunkban indultunk újra útnak. A táj minimálisan változott, a pálmafák a leginkább szembetűnő új elemek az út mentén. Ezen kívül viszont olyanban volt részünk, amire álmunkban sem számítottunk, nemhogy akkor, amikor a különböző lehetős

Újabb rövid szakaszon vagyunk túl. Természetesen csak távban. A 270 km-es etap első felét nagyjából 25-30 km/h-s átlagsebességgel tudtuk csak megtenni. Aszfaltos út többnyire volt, de hatalmas lyukakkal, többet kellett jobbra és balra kitérni, mint amennyit előre tudtunk haladni. Szóval sokat nem számított a mű út, a párhuzamosan, a közlekedők által kitaposott földtutak sokszor jobb alternatíának bizonyultak. Sajnos azonban ezek néhány 10 méter után visszabezettek a fő nyomvonalba. Másra mondjuk nem is számítottunk, úgyhogy inkább élveztük a tájat, kisebb sebességgnél legalább jobban lehet benne gyönyörködni. Azzal ugyanis most sem volt gond. Már régóta nyomát sem látni a sivatagnak; mindent dús növényzet borít, ráadásul rengeteg hegy is van. Hegyre fel, hegyről le, megszámolni sem tudjuk, mennyi ilyenben volt részük, de nem lehet megunni. Ahogy felküzdöd magad a tetejére és látod a tájat, azt nem lehet leírni. Nem találtunk megfelelő helyet, ahova le tudnánk húzódni ebédelni, így elég

Végtelenül izgalmas szakaszon vagyunk túl. Amennyire nem indult jól, annyira jól végződött (eddig). Még tegnappal indult az egész, ugyanis egy áramfejlesztő egész éjszaka zúgott, nagyjából 30 méterre tőlünk. Nem igazán tudtunk aludni. Talán emiatt is, egészen későn tudtunk elindulni, nagyjából a mezőny utolsó felében. Sajnos beigazolódott a sejtésünk és a gázló ma már egészen máshogy nézett ki. Már jó nagy sor állt, mindenki sakkozott, hogy hol is lehet átkelni. Volt több lehetőség is, sajnos a mi egyik autónk is elakadt. De szerencsére nem komoly, nagyjából 20 cm-t kellett csörlőzni, utána saját lábon kelt állt. Pont belecsúsztunk egy nyomvályúba. Különösebben nem süllyedtünk el, a küszöbig sem ért a víz. Azért egy kis izgalom volt, amikor először áthúzni próbáltak, de a túloldalon lévő Land Cruiser kerekei simán kiforogtak. De aztán megfordult és csörlővel pikk-pakk kint voltunk. A másik csapat egy alternatív csapáson viszont átjutott simán, csak egy fát kellett kivágni hozzá. Mi tén

Szenegált is magunk mögött hagytuk. Összességében nagyon jó tapasztalataink voltak. Könnyen és gyorsan ment a határátlélés, mindenhol kedvesen és ünnepléssel fogadtak, szép tájakon jártunk, szóval tényleg szuper volt. Az utolsó táv nem volt se hosszú, se megerőltető, az országváltás miatti bizonytalanság általában rövidek a szakaszok ilyenkor. Ahogy írtam fent, a kilépés gyorsan ment egy kis sorban állás itt, egy kis pecsételés ott. Volt azért egy érdekes sztori; 4-5 ember állhatott sorba 10-15 útlevéllel (csapatonként elég volt 1 ember), amikor jött egy nő, és beszedte mindenkitől az okmányokat. Kicsit vonakodva adtuk oda, de egy viszonylag kis helyiségben voltunk, nem a nyílt utcán. Ezután őrült pecsételés több állomáson is, majd elkezdtek behívni egy kis terembe. Itt ki tudtad választani a saját útlevéled és 10 EUR-ért cserébe vissza is kaptad. Hívjuk ezt vámnak, vagy kilépőnek, nagy jelentősége nincs. A vicces az volt benne, hogy mi 2-en 5 útlevelet hoztunk el, mindenféle kérdés va

Tegnap Saint Louisból mentünk Tambacoundába. Nem ígérkezett nehéz szakasznak, csak hosszúnak. 510 km még 100-as átlaggal is 5+ óra, de itt arról álmodni sem lehet. Végül tényleg nem volt nehéz, egy-egy szakasz volt, ahol már zavaró volt a sok kátyú, illetve útépítés miatt kellett a párhuzamos, ad hoc módon kialakított földúton haladni 10-20 km-en keresztül. Emellett, a településeken is nagyon lassan tudtunk csak áthaladni; a kis falvakban rengeteg a fekvőrendőr, a nagyobb városokban pedig a borzalmas közlekedés miatt. Az idő azért kellett, nagyjából 10 órát voltunk úton. A lényeg, hogy ezt a szakaszt is teljesítettük és közelítünk az 1000 km-es határhoz. Már ami a hátralévő távot illeti. A hosszú út után, amikor már letáboroztunk és azt gondoltuk, hogy vége a szakasznak, közölték, hogy változás miatt át kell mennünk egy másik szállásra. Úgyhogy sátrak, asztal, székek vissza a kocsiba mi pedig költöztünk át a helyi reptér mellé. Szó se róla, a helyiek kitettek magukért. Falunapi hangula