Money, money, money

Szenegált is magunk mögött hagytuk. Összességében nagyon jó tapasztalataink voltak. Könnyen és gyorsan ment a határátlélés, mindenhol kedvesen és ünnepléssel fogadtak, szép tájakon jártunk, szóval tényleg szuper volt.

Az utolsó táv nem volt se hosszú, se megerőltető, az országváltás miatti bizonytalanság általában rövidek a szakaszok ilyenkor. Ahogy írtam fent, a kilépés gyorsan ment egy kis sorban állás itt, egy kis pecsételés ott. Volt azért egy érdekes sztori; 4-5 ember állhatott sorba 10-15 útlevéllel (csapatonként elég volt 1 ember), amikor jött egy nő, és beszedte mindenkitől az okmányokat. Kicsit vonakodva adtuk oda, de egy viszonylag kis helyiségben voltunk, nem a nyílt utcán. Ezután őrült pecsételés több állomáson is, majd elkezdtek behívni egy kis terembe. Itt ki tudtad választani a saját útlevéled és 10 EUR-ért cserébe vissza is kaptad. Hívjuk ezt vámnak, vagy kilépőnek, nagy jelentősége nincs. A vicces az volt benne, hogy mi 2-en 5 útlevelet hoztunk el, mindenféle kérdés vagy gyanú nélkül, ha 200 EUR-t adtunk volna, hozhattunk volna 20 útlevelet is. Ott csak az volt a lényeg, hogy a bent lévő igazolványok száma X10 EUR kerüljön a hatósághoz. Hogy ez kitől jön és hogyan, az szemmel láthatóan nem okozott gondot. Ez volt az utolsó szenegáli élményünk.

Ezután már Guineában voltunk. Szerencsére a hivatalos procedúra itt sem volt túl hosszú. A különbség csak annyi volt, hogy itt minden csapattagnak fel kellett vonulnia, mert ujjlenyomatot is vettek tőlünk. Amikor ezzel megvoltunk, a tábor felé vettük az irányt. Hamar el is értük Koundarát, aminek a határában volt a kijelölt szállás, úgyhogy tankolás után egy kis földút felé vettük az irányt. Az elmúlt, nagyrészt sivatagos szakaszai után meglepődve tapasztaltuk, hogy utunkat sokszor kisebb nagyobb vízátfolyások keresztezik, fő a változatosság! Az első nagyobb meglepetést mégis az okozta, hogy az egyik kereszteződésnél, ahol egyenesen kellett volna mennünk a helyi erők eltereltek jobbra. Nem tudunk mit tenni, mentünk, amerre engedtek. Csak így nem tudtuk, hogy mégis hova és mennyit kell még mennünk. De azért rövidesen megérkeztünk az új támaszpontra. Legalábbis ezt gondoltuk, amikor magunk előtt jó néhány Bamakos autót pillantottunk meg. Az igazság azonban az, hogy ez nem a tábor volt, csak egy kis megszakítás, az utat ugyanis egy figyelemre méltó vízátfolyás keresztezte helyenként térdig érő mélységgel. Félre álltunk mi is, hogy megvitassuk a helyzetet és további információt gyűjtsünk. Na meg persze együnk egyet, az ebédet ugyanis már a határ átlépése óta terveztük, de megfelelő helyszín hiányában mindeddig halasztottuk. Szóval, felállítottuk a kis bázisunkat és ebéd közben néztük, ahogy néhány bátrabb és/vagy jobb technikával rendelkező csapat átkel a túloldalra. Midnen próbálkozó sikerrel járt. Mikor már kellően sokan átkeltek, mi pedig kellően untuk már a bizonytalanságot, összepakoltunk és nekirugaszkodtunk a vízfolyásnak. A feltérképezés és a többi átkelő csapat megfigyelésének hála gond nélkül átjutottunk. Ezután már hamar a táborba jutottunk. Itt a szenegálihoz szokásos látvány fogadott; érdeklődő helyiek, túlárazott büfé. A hőség itt már nagy páratartalommal párosul, így talán még nehezebb elviselni a körülményeket. Meg persze a mi energiánk is fogytán már, de már közel a cél.

A táj viszont gyönyörű. Sokféle állat (láttunk majmokat is) változatos növényzet, nehéz is megfelelően szavakba önteni. Úgyhogy hiába tudunk csak nagyon lassan haladni, van mit nézni útközben.