Simply the best

Végtelenül izgalmas szakaszon vagyunk túl. Amennyire nem indult jól, annyira jól végződött (eddig). Még tegnappal indult az egész, ugyanis egy áramfejlesztő egész éjszaka zúgott, nagyjából 30 méterre tőlünk. Nem igazán tudtunk aludni.

Talán emiatt is, egészen későn tudtunk elindulni, nagyjából a mezőny utolsó felében. Sajnos beigazolódott a sejtésünk és a gázló ma már egészen máshogy nézett ki. Már jó nagy sor állt, mindenki sakkozott, hogy hol is lehet átkelni. Volt több lehetőség is, sajnos a mi egyik autónk is elakadt. De szerencsére nem komoly, nagyjából 20 cm-t kellett csörlőzni, utána saját lábon kelt állt. Pont belecsúsztunk egy nyomvályúba. Különösebben nem süllyedtünk el, a küszöbig sem ért a víz. Azért egy kis izgalom volt, amikor először áthúzni próbáltak, de a túloldalon lévő Land Cruiser kerekei simán kiforogtak. De aztán megfordult és csörlővel pikk-pakk kint voltunk. A másik csapat egy alternatív csapáson viszont átjutott simán, csak egy fát kellett kivágni hozzá. Mi tényleg jól megúsztuk, a szemünk előtt ment tönkre több nagyon komoly technika és talán annál is komolyabb barátságok. Gyakorlatilag el sem kezdődött a szakasz és már sokaknak véget is ért.

Azért hamar fordítottunk a hangulaton, mert néhány kilométer után a helyi iskolában adományoztunk. Jó volt látni a sok boldog arcot, a gyerekek vidámságát. Ilyenkor azért átgondolja az ember, hogy milyen kihívásokkal küzd és azok mennyire valósak. Jó önismereti tréning ez azért.

Az érzelmi hullámvasút után folytattuk az utat (vettünk még rághatatlan baguettet is, de hát veszteség nélkül nincs ráfizetés), egészen sokáig mindenféle izgalom nélkül (majom csordát már nem számítjuk az izgalmak közé). Aztán egyszer csak vége volt az útnak. Pontosabban nem volt vége, csak az aszfalt nem volt már elég. Kezdődött a véget nem érő zötykölődés. Por, útkeresés, kilátástalanság. Ami ezek után következett, álmunkban sem gondoltuk volna. Az elől lévő csapattól az alábbi CB üzenetet vettük: Fürdési lehetőség, másik csapat már leállt. Úgy mentünk az úttalan utakon, mintha nem lenne holnap. Ami ott fogadott azt talán még mindig nem hisszük el. Egy mesébe illő vízesés. Néhányan azt mondják, az nem is igazi vízesés, de különösebben nem is érdekel. A lényeg, hogy napok óta először tudtunk fürödni, nem is akármilyen körülmények között. Az eddigi Bamako fénypontja volt. Nem csak azért, mert már napok óta nem fürödtünk, hanem maga a látvány és az élmény miatt is. A víz elképesztő volt, azon nevettünk, hogy valószínűleg melegebb volt, mint otthon a levegő hőmérséklete. Parádés. 

Ezek után újult erővel folytattuk az utat, hogy aztán néhány km után az egyik autó durr defektet kapjon. Gyors kerékcsere után újra úton voltunk. Szerencsére az aszfalt is visszatért nemsokára. Innen már sétakocsikázás volt a hátralévő út, ráadásul 2 helyi rendőr is kísért. Amikor félre álltak, ők is, mindkét autó mellé egy-egy. Nem éreztük magunkat veszélyben, de azért biztonságérzetet adott. Valójában, nem hogy nem éreztük magunkat veszélyben, de egészen extázisban voltunk. Minden kis faluban úgy vártak minket, mintha a Tour de France mezőnye lennénk. Ők örültek, hogy ott vagyunk, mi örültünk, hogy örülnek. Erre mondják, hogy win-win.

Tényleg nagyon érdekes nap volt, távban nem hosszú, de élményekben annál inkább. Az eddigi legjobb szakasz. És még nincs vége. Megint hatalmas bulival vártak minket a helyiek, reméljük mindenki épségben hazaér.

Holnap 300 km, hasonlóan a maihoz, soha rosszabb szakaszt.