Várj, míg felkel majd a nap

Szóval, megérkeztünk a táborba. A semmi közepére. Még térerő sem volt. Bizony, az rosszabb, mint a halál. Ami akár vicces is lehetne, egészen addig, amíg bele nem gondolsz, hogy a családtól majd mit kapsz, hogy nem jelentkeztél be vagy 6-10 órán keresztül. Szerencsére, visszaköszön az agysebészet; ha nem vagy full retardált, felkészítetted, az aggódókat, hogy ez lesz, tessék kibírni.

Sikerült is. Mondjuk, abban nem vagyok biztos, hogy a helyi TEK azért nem ébresztett túszmentő akció keretében, mert nem látta értelmét, vagy mert, a főnöknek nincs is akkora hatalma. Lényeg a lényeg, a kellően hosszú és kimerítő előző napi etap után előbb keltünk mint a nap. Megérte. Többet nem is érdemes írni, ezt látni kell.

Ami pedig még nagyobb "szerencse", hogy visszafelé akadt ˜40 km járhatatlan út visszafelé. Nekünk azért sikerült különösebben nagy vezéráldozat nélkül teljesíteni. Mások nem úszták meg ennyivel; elakadtak és el sem jutottak a táborig, vagy onnan nem jutottak ki; első vagy hátsó futómű tört ki, vagy éppen kórházban ért véget a kaland. A kisebb nagyobb harci sebeket (defekt, karosszéria sérülések) nem is  érdemes megemlíteni. A lényeg, hogy visszaértünk a civilizácíóba (= végre volt térerő) és járható utakat is találtunk. Innen már csak idő kérdése volt, hogy ma is elérjük a tábort, nem is jelentett különösebb kihívást. Ellenben az előttünk álló 2 nappal: 1.000+ km mindenféle megkötés nélkül. Vagyis csak annyi, hogy találkozunk Dahklában, 30-án reggel.

Addig is lehet filozofálni, hogy Dahkla melyik országhoz is tartozik, vagy éppen miért nem érdemes Laayoune-tól délre letérni az útról. Pánik és tracker frissítés 2 másodpercenként indul; 3, 2, 1.